Most egy amúgy is kétes irodalmi értékű napló összecsapott befejezése következik. Egészen pontosan az a rész jön, amikor az Oscar átadáson a díjazottak megköszönik Anyukájuknak, és egyesével mindenkinek…

Szóval köszönöm szépen mindenkinek, akik rendszeresen, vagy kevésbé rendszeresen, de kitartóan olvasta a blogot! Jól esett a sok otthonról (vagy nem otthonról, de barátoktól) érkező jó szó!

Rövid összegzésként pedig annyit elmondhatok, hogy kétség sem férhet hozzá, hogy megérte elmenni! Van annak egyfajta hangulata, amikor két héten keresztül az a legnagyobb problémája az embernek, hogy az adott napon éppen melyik spanyol városkülönlegességet látogassa meg. Ez idő alatt az életvitelem köszönőviszonyban se volt az otthon megszokottal. Az embernek szüksége is van ilyen időszakokra, amikor teljesen kiszakad a megszokott életéből, környezetéből. Azonban ez az idő arra is elég volt, hogy megtanuljam kicsit jobban értékelni az otthonomat. Magyarországot. Ennél fogva jó volt újra hazamenni.

Ennyi pedig elég is lesz! Mindenki menjen Spanyolországba…és vigyázzatok mert már pörgetem a földgömböt a következő utazáshoz…

…mert vannak helyek, amiket egy életben legalább egyszer látni kell!

Béke!

Gibraltárról azt kell tudni, hogy nem Spanyolország része, hanem egy brit fennhatóság alatt lévő gyarmat. (Ráadásul több helyen is utánanéztem, és mindenhol azt találtam, hogy csak útlevéllel tudok bemenni, így a repülőjegyen és szállásokon kívül az útlevél volt az egyetlen dolog, amit még az utazás előtt el kellett intéznem.) Természetesen voltak viták ezért a területér, a spanyolok mindig szerették volna a magukénak tudni. Végül egy népszavazás döntött arról, hogy tartozzon Angliához. A hivatalos nyelv az angol, a pénz pedig az angol font, bár nagyon sokan tudnak spanyolul is, és mindenhol lehet fizetni euróval.

Északról La Lineával határos, aminek a becsületes neve La Linea de la Concepcion, de ez csak térképeken van így feltüntetve, amúgy mindenhol csak La Linea van kiírva. Szóval ha az ember Gibraltárba akar menni, akkor La Lineát kell becélozni.

Az első busz 7:00-kor indult, ezt kellett elérnem. Szerettem ilyen korán mászkálni a városban. Igen, mászkálni, mert az a busz, ami a koli előtt megállt, és bevitt a belvárosba csak reggel 7 után kezdett el közlekedni, tehát minden túrát egy kb 3 kilométeres gyaloglással kezdtem. Ilyenkor még minden olyan lágy és kellemes volt. Meg persze álmos. De még nem tűzött a nap (már csak azért se, mert épphogy csak elkezdett világosodni ), kellemes meleg volt, olyan 25 °C körül, és nem volt tömeg, szinte üresek voltak az utcák.

Az utazás során meglepően keveset aludtam, de legalábbis a kb 3 órából másfelet biztosan ébren voltam, és lestem a tájat. La Lineába érkezvén az első élmény az Algecirasi öböl látképe volt a buszról, a sok hajóval, a háttérben pedig a Sziklával. Igazán impozáns látvány volt.

A Szikla egyébként a nevéből adódóan (angolul is csak “The Rock”-nak hívják) is egy hatalmas szikla, ami a Gibraltári félsziget területének nagy részét, kb 70%-át elfoglalja.

Miután megérkeztünk, hiába olvastam, hogy a buszpályaudvarhoz gyalog is közel van a határ, nem tudtam merre induljak, így kimentem az öböl partján futó főútra, onnan pedig már egyértelmű volt a helyzet.

Az már az első pillanatokban látszott, hogy ebből bizony Afrika tájkép nem lesz: a Szikla csúcsán egy “gyönyörű”, szürkés felhő ült, és a levegő is eléggé párás volt. Egyből gondoltam is, hogy látszik, hogy brit, nem hazudtolja meg magát.

Egyébként viszont egy cseppet sem bántam, hogy nem süt a nap: nagyon kellemes időjárás volt így. Meleg, de még nem azzal volt elfoglalva az ember, hogy “Úr Isten hol van már egy négyzetcentiméternyi árnyék”??!

Gibraltárnak amúgy már a határa is érdekes: közvetlenül az útlevél-ellenőrzés után ugyanis a gibraltári repülőtérnek a kifutópályájával találja szembe magát az ember. Ki van rakva egy közlekedési lámpa, ha zöld, akkor nyugodtan át lehet sétálni, vagy autózni a kifutópályán keresztbe, egyébként pedig repülőgépek szállnak rajta föl, meg le.

Mivel ez volt az utolsó túrám, és már két hét fáradtsága volt bennem, így elhatároztam, hogy itt bizony egy centit se fogok gyalogolni! Ennek megfelelően az útlevél-vizsgálat után felpattantam egy buszra, és azzal mentem be a félszigetre. Egészen pontosan kb 20 perc alatt sikerült megtenni olyan 1,5 km-t a szűk kacskaringós utcákon, az iszonyú forgalomban. “Boldog” is voltam, amikor közölte a sofőr, hogy ez a végállomás, tekintve, hogy gyalog valószínűleg hamarabb odaértem volna, és az Európa Pont, ami a leginkább érdekelt, innen még baromi messze volt.

Az viszont határozottan tetszett, hogy a “calle-plaza-avenida” feliratokat a “street-square-avenue” hármas váltotta, az emberek pedig elkezdtek, egy sokkal érthetőbb nyelven beszélni. Mert azért valljuk be, az angol még mindig sokkal barátságosabban hat mind a szememnek, mind pedig a fülemnek. Szóval örültem, hogy lényegesen kevésbé vagyok vak és süket, mint korábban.

Furcsamód a Szikla előzetesen nem is érdekelt annyira, talán azért, mert a csoda-útikönyvem olyan kis terjedelemben foglalkozott vele, hogy szinte egyáltalán nem irányította rá a figyelmem. Pedig mit lehet megnézni Gibraltárban, ha nem a Sziklát? Mindenesetre már messziről kiszúrtam egy felvonót, ami a csúcsára visz. A sétáló utcán gyorsan keresztülvágtam magam: annyira már nem tudott meghatni egy belváros. Meg egyébként is szűkösnek, túlzsúfoltnak, fojtogatónak éreztem lenn a légkört.

A kötélpálya alsó épületét elérve láttam, hogy vagy öt fajta jegyet lehet venni. Volt olyan is, amiben még delfin-nézős hajótúra is volt. Meg olyan, amivel a hegy tetején lévő védett területet lehetett bejárni. “Mászkáljon a halál” csatakiáltással megvettem a legszimplább oda-vissza jegyet. (Mondjuk ha vissza akartam menni Malagába, akkor más választásom nem is nagyon volt…)

“Indulhatunk? Biztosak vagytok benne?” – viccelődött a felvonót kezelő fickó, miután beszálltunk a kb 15 emberes kabinba. Nem kifejezetten tériszonyosoknak való utazás volt, ez tény, de néhány tátrai lanovkázás után, ez már sima. Ahogy emelkedtünk úgy szélesedett a horizont, és tárult elénk az Algecirasi öböl panorámája. Meg a köd, ami azért sokat eltakart a látványból, de így is hatalmas teret lehetett belátni egyszerre. Közben a liftes csávó mutogatta, hogy hol vannak a majmok.

Ja igen, a majmok. A majmok Gibraltár egyik fő jelképei, és a Sziklának is ők jelentik az egyik legfőbb attrakcióját. Valahogy odakerültek, és azóta már szimbólummá nőtték ki magukat. Még olyan hiedelem is van, hogy addig tart a britek uralma a félszigeten, amíg vannak rajta majmok. Egyébként állítólag lopnak, meg harapnak is, de én nem szeretem annyira a majmokat, hogy túl közel menjek hozzájuk, vagy etessem őket. Az etetésük amúgy is tilos, persze ezt senki nem tartotta be. Mondjuk a kaja-mániától eltekintve eléggé szelídnek tűntek, a legnagyobb természetességgel közlekedtek az emberek között, mit sem törődve azokkal, ugyanakkor kétségtelenül volt bennük némi magamutogatás is. Elképesztő helyekre tudtak kiülni: előszeretettel pihentek meg a turistáknak épített korláton, és annak tartóoszlopain, ezzel a fotósoknak pedig igen hálás témát szolgáltattak. Egy unott tekintetű majom, ahogy épp lógatja le a lábát a korlátról a semmibe, a háttérben pedig az Alegecirasi öböl a hatalmas tankerekkel… Így annak ellenére, hogy csak olcsó, hatásvadász trükknek tituláltam őket, elcsattant egy-két fotó.

Fönn a Szikla csúcsán egyébként szenzációs volt! Már önmagában az érzés, hogy ott vagy, és hozzá még a köddel együtt is hihetetlen panoráma. Ez ismét egy olyan élmény volt, amire megint csak annyit tudtam mondani, hogy “áhh, ilyen nincs, ez hülyeség, ennek semmi értelme”… Ráadásul a ködnek is megvolt a maga érdekessége. Kelet felől fújt a szél, a Szikla meredekebbik oldaláról, és hozta föl függőlegesen a sziklafal mellett nagy sebességgel a tenger felől a párát, ami a hegy tetején – szó szerint – köddé (vagy felhővé) vált. Azzal szórakoztam, hogy kihajoltam a korláton a szakadék fölé, és élveztem, ahogy a friss, párás, nyirkos levegőt az arcomba fújja a szél. A tikkasztó, félsivatagos spanyol táj után igazán frissítő érzés volt. Annyira tetszett, hogy alig akartam eljönni onnan.

A csúcson volt még egy második világháborús erődnek a romja is, ezt még körbejártam, meg próbáltam elnézni minden irányba, valamint lelkesen fényképeztem a ködöt. Ezután még vettem egy utolsó felhő-fürdőt, és visszamentem a városba. A libegőnél kérdezgette a fickó az utasokat, hogy “na, sikerült sok majmot fotózni?” – úgy látszik tényleg mindenki a majmok miatt jön fel ide. Lefelé volt a kabinban egy nő, aki annyira félt, hogy beszállás után egyből becsukta a szemét, és a férje vállára borult. Pedig csak a tartóoszlopoknál billegett a cucc, cserébe viszont tök szép kilátás volt.

Immár boldogan, és elégedetten tértem vissza a város forgatagába, egyetlen célom volt csupán: elérni az Európa Pontra. Ez a félsziget legdélebbi pontja, a tipikus Afrika-leső hely. Állítólag tiszta időben innen látszanak Afrika partjai. Jó, ebben most nem reménykedtem, de akkor is: régen az ott kb a világ vége volt. (Megjegyzendő egyébként, hogy nem ez Európa legdélebbi pontja, mert az Ibér-félsziget még ennél is délebbre nyúlik, és ezen belül is Tarifa városa van a legdélebben.)

Churchill is megmondta, hogy “csak semmi sport”, így én is a “csak semmi gyaloglás” jelszóval vágtam neki a világ végének. Csak az volt a baj, hogy ezek a hülye angolok össze-vissza rakták a buszmegállókat ezen az elfuserált félszigeten. Mikor rájöttem, hogy azon az úton amin megyek pont a szembejövő busz megállói vannak, és nagy nehezen átverekedtem magam az egy szinttel lejjebb lévő útra, addigra a busz vonalát pont felhozták oda, ahol addig mentem. Mindez persze csak az utólagos rekonstrukciók során derült ki. Innen pedig már nem nehéz kitalálni: elgyalogoltam az Európa Pontig. Jó, persze, nem nagy a félsziget: olyan 4-5 km hosszú, és 1 – 1,5 km széles lehet, de akkor is. Lenn egy darabig egy hülye ipari negyeden keresztül vezetett az út, ahol hatalmas hajókat szervizeltek a dokkokban. Aztán kezdett barátságosabb lenni a környék, strandok következtek, de itt is voltak olyan részek, hogy az út egy alagútban vezetett, de nem volt külön helye a gyalogosoknak, csak egy tábla figyelmeztette az autósokat, hogy “vigyázat, gyalogos forgalom”… Közben persze a nap is kezdett kisütni, és a reggeli felhőből egyre kevesebb maradt, csak hogy a zsírégetés se maradjon el…

Amikor nagy nehezen odaértem, és elém tárult a félsziget déli részének látványa csak annyit mondtam, hogy “ez meg mi a franc???”. Nem igazán tudom, hogy mire számítottam, de nem arra, ami fogadott, az teljesen biztos. Ha túlozni szeretnék, akkor azt mondanám, hogy nem volt ott semmi. Nagy, kietlen, kopár, mindenféle törmelékkel borított helyre értem. Nem így képzeltem el Gibraltár egyik legfőbb látványosságát. Jó, persze, ott volt a világítótorony, a modern mecset, meg még valami házak is, na de akkor is… A legdélebbi részén például a világítótorony és A Pont között egy elhagyatott, roskadozó ház állt. Egy idő után viszont mégis elkezdtem élvezni a hely hangulatát. Mégis mi legyen a világ végén? Hát semmi! Tökéletes. Afrika ugyan nem látszódott, de ez valamiért egy cseppet sem zavart. Leültem egy lépcsőre, és csak bámultam bele a semmibe…

Miután lehető legteljesebb mértékben átszellemültem, és a lehető legmélyebben magamba szívtam a hely hangulatát visszaindultam, ezúttal busszal. Más már nem érdekelt, egyáltalán nem vonzott már a városnézés: gyakorlatilag mindent megkaptam, amit Gibraltártól akartam. Visszafelé még egy pillanatig elgondolkoztam rajta, hogy milyen király lenne gyalog átmenni a kifutópályán, de ehhez már túl lusta voltam, inkább nem szálltam le. A végállomáson a kiszállás után volt némi ijedtség, amikor a minden kászálódás után elvégzett rutin-ellenőrzés során észrevettem, hogy hiányzik valami: nem találtam a táskámra csatolt fényképezőgépet! Szerencsére a busz még nem indult el, mert a sofőr látta, hogy valamit nagyon keresek, és megvárt. Így gyorsan visszarobogtam a buszra, és az ülésemen meg is lett, amit kerestem. Két hét kitartó szolgálat után a karabiner volt olyan kedves, és elengedett, a tok pedig ott feküdt az ülésemen… Mákom is volt, mert a mögöttem ülő emberke valamiért a buszon maradt, viszont valószínűleg nem vette észre a cuccot, mert különben biztos rámart volna. (Ebben az esetben sajnos kénytelen lettem volna letépni a fülét, mert abban 100%-ig biztos voltam, hogy a buszon van a gép, és az ülőhelyemre is emlékeztem.) Szóval végül is nem sikerült elveszíteni a két hetes utazás teljes képanyagát, plusz a nem annyira olcsó gépet…

A kis izgalom után betértem egy McDonald’s-ba, majd vissza a pályaudvarra, ahol közölték velem, hogy a következő buszra már minden jegyet eladtak, várnom kell. Így maradt még egy kis időm, amit parti sétányon való mászkálással töltöttem, plusz az egyik strandnál belesétáltam az öböl vizébe. Végülis az már majdnem az óceán, nem?

Ezután már sima volt a hazajutás, bár a busz kétszer indult el! Nem vicc, visszamentünk pár ottmaradt emberért…pedig – mondanom se kell – már eleve késéssel indultunk. Még éjfél előtt a szállásra értem, ahol hullaként zuhantam az ágyba, azzal a tudattal, hogy másnap visszarepülök a valóságba.

“Utazzon Ön is Portillóval La Lineába!”

A távolban feltűnik A Szikla

A határon

Sétálóutca

A felvonó

Az öböl, a kifutópálya és a köd

“Hagyjál má’, nem látod, hogy épp pihennék?!”

“Laza csávó vagyok”

Látkép a Szikla gerincéről

Bunkerek a Sziklán

A dokkban

“Megvagy!”

“Ez meg mi?”

A félsziget déli irányból: a modern mecset, és a Szikla

A világítótorony

Muszáj volt lefényképezni: hajó volt a jelem, az oviban…

Az Európa Pont; arra van Afrika

A Szikla északról

Móló az Algecirasi öbölben

A Sevilla látogatás utáni csütörtök gyakorlatilag a búcsúnapom volt Malagában. Az utolsó lehetőség, hogy hogy még megnézzek valamit, tekintve, hogy pénteken Gibraltárra szerettem volna menni, szombaton pedig Budapestre.

A fő program persze ismét az előző nap kipihenése volt, ami a szokásoknak megfelelően egy délig alvással kezdődött. Ezután bevonszoltam magam a városba, ám mielőtt beültem volna a Plaza de la Merced-en a már törzshelyemnek számító netcaféba – ahol ennyi idő után már arcról ismertek – még elmentem a Plaza de Toros-hoz, a Bikaviadal Arénához, annak (halvány) reményében, hogy meg tudok nézni egy bikaviadalt.

Találtam szórólapot, aminek a segítségével próbáltam kideríteni, hogy vajon mennyiért is lehet bejutni az arénába. A jegyekről korábbi ismereteim alapján annyit tudtam, hogy lehet napos és árnyékos oldalra venni. Na, a szórólapon ez nem volt feltüntetve, viszont a szektorok (vagy mik ) kiosztása olyan bonyolultnak tűnt, mintha minden ülőhelyet más áron adnának el. Az aréna mellett van egy árnyékos fasor, ott tanulmányoztam hosszasan a kínálatot. Azt sikerült kideríteni, hogy lehet venni bérletet is, meg szimpla jegyeket is, de ennél többet nem nagyon, mert kicsit (nagyon) sok volt az ismeretlen szó, amivel az egyes helyeket írták le.

Miután láttam, hogy így nem jutok semmire, gondoltam becélzom a pénztárat, és megkérdezem már, hogy mi a franc van. Elindultam, és már elég közel is voltam az jegykiadó-ablakhoz, amikor lecsaptak rám a jegyüzérek. Kérdezték, hogy kell-e jegy, meg mondták, hogy a pénztárban már nem lehet kapni, ne is próbálkozzak. Ezt valamiért elhittem, főleg azért, mert a fesztivál miatt a városban lévő emberek száma kb megkétszereződött, és gondolom nem volt nehéz eladni az összes jegyet a fesztivál teljes ideje alatt megrendezett összes viadalra. És valószínűleg ők sem véletlenül álltak ott, egyértelműen lesz olyan ember, aki megveszi tőlük a cuccot…

Szóval mondta a fickó, hogy van jegye, meg kérdezte, hogy ez lesz-e az első bikaviadalom. Persze utána elkezdett vetíteni, hogy hú, hát akkor ez egy nagyon jó alkalom, és a jegy is remek. Jó, mondom, akkor lesz biznisz. Előhúzta a (ha jól emlékszem) 25 eurós jegyét. Gondoltam 25 eurót megér, az meg valamiért eszembe se jutott, hogy többet akar érte kérni. (Mondjuk ehhez az is hozzátartozik, hogy jutottam már hasonló módon másodkézből jegyhez, viszont akkor az eredeti árnál jóval kevesebbet kellett fizetnem…)

Kiderült, hogy a 25 eurós jegyét 100 euróért (!!!) akarja eladni. Na, ezen ponton már láttam, hogy nem lesz biznisz, és nem csak azért, mert ebben a pillanatban összesen nem volt 100 euró készpénzem… Nem sok olyan sportesemény van, amiért kifizetnék 100 eurót, a bikaviadal viszont kifejezetten nem tartozik közéjük. Főleg nem ilyen pofátlan lehúzás esetén…

Még próbálkoztam egy olyannal, hogy megkérdeztem, van-e olcsóbb jegy. Volt, persze. Védnököm ekkor kedvesen átkísért egy másik fazonhoz (ekkor jöttem rá, hogy akik az aréna körül állnak, azok nem a viadalra várnak, hanem mind jegyeladással foglalkoznak…), akinél már potom 90 euróért megvehettem volna az eredetileg 20 eurós jegyet. Közöltem, hogy hát ez biza sok, de nem akartak engedni belőle, csak a vállukat vonogatták sajnálkozva.

Szépen elköszöntem, és fejben pedig kihúztam a bikaviadalt a kívánságlistáról. Egyébként eléggé lesokkolt ez a 100 eurós ár, annyira, hogy az első fickónál először nem is értettem. Kívül esett azon az értékkészleten, amivel addig dolgoztam… Amúgy jó arcok voltak, a címszavakat értettem, így elég jól le tudtam követni, amit mondtak. Még azt is kérdezték, hogy olasz vagyok-e…ennél csak arra tudtam gondolni, hogy biztos azért, mert a két nyelv egy picit hasonlít, és látták, hogy valamennyit azért értek abból, amit hablatyolnak… De az is lehet, hogy tévedtem, mindenesetre kiábrándítottam őket azzal, hogy magyar vagyok. Azon még jót mosolyogtam, amikor egy öreg megkérdezte, hogy angolul beszélek-e, és amikor válaszoltam, hogy igen, közölte vigyorogva spanyolul, hogy ő csak egy nagyon kicsit…

Szóval a bikaviadal lekerült a listáról. Nem lett volna rossz megnézni egyet, de annyira nem bánkódtam: megpróbáltam, nem sikerült. Talán, ha még előző héten próbálkozok a jegyvásárlással, akkor kaptam volna normális áron. De hát pont azért nyaraltam, hogy egy napnál távolabb ne kelljen előre megterveznem semmit.

Ezután blogolás következett, valamint a “Gambas al pil pil” postban leírt élmények begyűjtése az este folyamán.

Most pedig néhány olyan kép jön, ami nem feltétlenül képeslapokra való, viszont valamiért megragadt bennem és/vagy számomra jellemző volt Malagára.

A Bikaviadal Aréna

Éleslátóknak ajánlom a “MOTO-GP” firkát a lépcső bal oldalán.

A viadalok kiplakátolva

Picasso emléktábla a Plaza de la Merced-en

“Ennek a háznak a harmadik emeletén élt Picasso 1883 és 1891 között
Pablo Ruiz Picasso Alapítvány
Malaga Városháza, 2003″

“Használj”

Nagyon tetszett a nevelő célzatú felirat a kukákon, bár nem nagyon használ: mint említettem Spanyolország nem a tisztaság bajnoka…

Munkálatok

A kép arról tanúskodik, hogy itt folynak az 1-es és 2-es metróvonalak munkálatai a Gudalmedina (a folyó, amiben nincs víz) – RENFE szakaszon.

RENFE géppark

A Calle Marques de Larios

Malaga fő sétálutcája megérdemel még egy képet.

Pantomimos a Calle Marques de Larios-on

Volt pár pantomimos az utcán, de szerintem a lengyelországi Zakopánéban magasabb szinten űzik ezt a művészetet. Ott az előadások ötletesebbek, és szórakoztatóbbak voltak. Malagában a jelmezen kívül nem sokat tettek hozzá a produkcióhoz…

Most Malagában vagy. Most malagai vagy.

Talán a kedvencem. Ugye mennyivel jobb érzés ilyen feliratok között járni a várost?

Az első problémát például mindjárt az étlap okozza. A zsenge nyelvtudásom körülbelül a legfőbb kategóriák besorolására volt elegendő: azaz, hogy az adott dolgot éppen enni szokták-e, avagy inni, illetve, hogy növény volt-e, vagy állat, és ha állat, akkor a földön-vízen vagy levegőben tartózkodott-e a legtöbbet – még mielőtt a tányéromra került volna szegény.

És nyilván az érdekesebb dolgok mindig a “mariscos” címszó alatt helyezkedtek el, ahol a mindenféle érdekes tengeri kütyük listája szokott lenni. Igen ám, de azért finnyásak is vagyunk közben, és például semmi esetre sem szeretnénk polipot, vagy tintahalat enni… Ezeket viszont valahogy fel kellene ismerni az étlapról, ami nem egy egyszerű feladat. Adott esetben még egy többnyelvű, angol/spanyol étlap segítségével sem, ugyanis angol tudásom se terjed ki a mélytengeri-biológia szakirányba…

Ezzel együtt viszont mégis szerettem volna kipróbálni valami olyan tengeri herkentyűt, amit még nem ettem. Konkrétan a “dögöljek meg, ha nem eszek valami tengeri cuccot” mondat hangzott el a fejemben… Egy darabig tartotta magát bennem az a vonal is, hogy nemes egyszerűséggel csak úgy véletlenszerűen rábökök az étlap “legveszélyesebbnek” kinéző részén valamire, véletlen-szerűen. Kis tanakodás után viszont arra jutottam, hogy ez egyedül nem lenne olyan vicces (röhögjem ki saját magam?), ezért ezt az ötletet elvetettem. (Igen, bevallom, nyúl voltam. )

Némi gondolkodás után sikerült behatárolnom a célfajt (vagy nem tudom mit, nem voltam jó bioszból – se), így esett a választás a rákra – amolyan kompromisszumos megoldásként. Na de hol a rákban van a rák az étlapon? Hosszas előkészületek, azaz vagy egy hétnyi étlap, éttermi-hirdető tábla tanulmányozás után kikristályosodott, hogy a “gambas” szó, az valamilyen rákot jelent. Az “al pil pil” szakkifejezésről már olvastam korábban egy másik kaja kapcsán: annyi lényege, hogy elvileg ez egy baszk szólásmondás, és azt jelenti, hogy lassan.

Kikristályosodott a kép: megvolt tehát a cél, a “gambas al pil pil”, amit a Gibraltár előtti este sikerült is kipróbálnom. Mondjuk azt hittem, hogy valami komolyabb cucc, és jár valami a rákok mellé is, de nem. És nem is túl nagy. Szerencsére az utóbbi kérdést még rendelés előtt tisztáztam a pincérrel, és melle kértem még mást is, hogy azért jól is lakjak.

Na, de vissza a gambashoz! Ahhoz képest, hogy a nevében benne van az “al pil pil” kifejezés, körülbelül öt perc alatt kaptam meg! Ezen meg is lepődtem. Amikor viszont közelebbről szemügyre vettem, már nem annyira volt meglepő a dolog. Igazából nem volt más, mint a rákok húsa kisütve olajban. Szerencsére pucolással már nem kellett foglalkozni, ezekhez nem tartozott páncél, meg ilyesmi. (Mondjuk ez nem véletlen, valamiért tudtam, hogy a “gambas”-ban már csak a szín-hús van.)

Amúgy érdekesen nézett ki: szép fehér kis “kukackák” voltak összegömbölyödve. Valamiért viszont mégis finom volt. Pedig nem volt semmilyen extra-különleges íze, talán csak azért tetszett, mert rákot ettem. Ez nekem már önmagában vicces volt…

A végén az egészet egy másik spanyol sláger-itallal, a mojito-val öblítettem le. Nem vagyok gasztronómus, nem tudom, hogy “elvileg” összeillenek-e, de nem is nagyon érdekelt. Jó volt, és kész!

Na, akkor megint Sevilla. Miután szépen körbenézegettem a Plaza de Espana-t ismét bevettem magam egy parkba, ahol kajáltam egy keveset a hozott szendrókból.

Ezután a következő program a Katedrális illetve az Alcazár felkeresése volt. Ezeket persze meg is kellett találni, és ugyan nincsenek messze a Plaza de Espana-tól, azért egy kicsit itt is sikerült keveregnem, mire odataláltam.

Legalább itt is megnézhettem a Córdobában már “megcsodált” Guadalquivir-t, bár meg kell hagyni, hogy Sevillában azért már inkább folyó formája volt szegénynek, mint Córdobában. Ez némileg el is várható volt tőle, lévén hogy az Újvilág felfedezése után Sevilla volt az Amerikával való kapcsolatos kereskedelem központja, azaz a hajók feljöttek a folyón idáig. Ez mondjuk nem értem miért volt jó a spanyoloknak; nem elég, hogy szegény hajóknak át kellett szelniük az Atlanti Óceánt, még utána is csomót hajóztatták őket. Bár az is lehet, hogy így egyszerűbb volt nagy mennyiségben szállítani a dolgokat. Mindegy, lényeg, hogy régen feljöttek a hajók, sőt még a medret is tisztították egy darabig emiatt, de aztán kicsit optimalizáltak a logisztikán, így a tengerparti Cádiz (ide sajnos nem jutottam el) lett a kereskedelmi központ, ami után jól el is iszaposodott a Gudalquivir, és persze Sevilla fejlődését is némileg visszavetette.

Ime tehát a Gudalquivir Sevillában

A képen látható egy torony, ez nem más mint a Torre del Oro, azaz az Aranytorny. Amúgy semmi extra, csak egy védelmi torony a folyó mentén.

A Torre del Oro

A torony viszont már tényleg nagyon közel van a Katedrális/Alcazár pároshoz, így innen már viszonylag simán odataláltam. A két emlegetett épület egyébként egymás mellett van, és én valamiért úgy döntöttem, hogy az Alcazárt akarom előbb megnézni.

Az Alcazár nem más, mint egy Királyi Palota, amit először a mórok – kik mások? – építettek erődként, majd folyamatosan lett bővítgetve, meg alakítgatva a végén nyilván már spanyol uralom alatt. Egybéként régen a folyóig is elért, ennek a része volt a Torre del Oro is.

A stílusa a sok behatás miatt eléggé össze-vissza, az ember hol az Alhambrában, hol pedig egy klasszikus európai palotában érzi magát, ahogy a kis udvarok, és a hatalmas belmagasságú csarnokok követik egymást.

Az Alcazár arcai

Persze egy szép nagy kert is tartozik az Alcazárhoz, amiben falak, kisebb épületek, kis tavak és kapuk kiismerhetetlen szövevénye van. Nekem egyértelműen a Majmok városa jutott róla eszembe a Dzsungel Könyvéből. Tudjátok, amikor a majmok elrabolják Mauglit és elviszik egy elhagyatott romvárosba, ahol a tanyájuk van… Na, azt a helyet mindig kb úgy képzeltem el, mint amilyenek az Alcazár kertjei…

Az Alcazár kertjei

Itt egyébként többször is azon kaptam magam, hogy fényképezek, de mit? Egyszerűen annyi minden volt a képben, hogy annak gyakorlatilag már nem is volt témája…az érzést meg nem lehet lefényképezni…

És ha már érzés: azért az Alcazár a kertekkel együtt nem kicsi, és merőben új, meghökkentő élményekkel (jó pár mór eredetű műemlék felkeresése után) nem szolgált, szimplán csak érdekes volt. Emiatt egy idő után, amikor a sokadik kis udvart vagy kertet találtam meg, már úgy voltam vele, hogy “na neee, csak még egy kertet ne!”… A fényképezésben is kezdtem már visszafogni magam, mert kezdett vészesen fogyni a hely a 4 gigás kártyán…

Miután kijöttem az Alcazárból már elég fáradt voltam, és a vizem is elfogyott, de azért persze átsétáltam a Katedrálishoz. Ott egy olyan felirat fogadott, ami arról értesített, hogy a látogatási időnek – ha jól emlékszem – délután háromkor vége van, és a kapuk be voltak zárva. Őszintén szólva, ezt már szinte megkönnyebbülve olvastam – “a francba, nem kell megnéznem belülről…” Kezdtem kicsit besokallni, ez az igazság.

A Katedrális helyén egyébként régen egy mecset volt, és a legérdekesebb része a Giralda nevű torony, ami nem más, mint az egykori minaret tovább-fejlesztése…

A Katedrális és a Giralda

Tehát ott tartottunk, hogy nem estem kétségbe, amiért nem jutottam be a Katedrálisba, viszont a hőség a téren valóban kezdett elviselhetetlen lenni. Már éppen kezdtem délibábot látni, amikor a következő feliratba ütközött a tekintetem egy helyes kis vendéglátó-ipari egység ajtaján: “hay sangria”, azaz van sangria. Nyilván pofátlanul drágán, de szituáció komolysága miatt ez most nem izgatott.

A sangriáról talán senkinek nem kell sokat mesélnem, ez ugye Spanyolország egyik nemzeti itala. Gyorsan rendeltem belőle, és kérdezte a pincér, hogy literes, vagy fél literes kiadásban szeretném-e. Nyilván az utóbbira esett a választás, tekintve, hogy azért a jó része bor, és azért csak nem kéne egy litert benyelni belőle. Persze a fél liternek majdnem a fele jég volt, de ezt ezúttal nem bántam.

Íme a Sangria

Az utolsó busz indulásáig még két órám volt, a buszmegállótól a távolságomat maximum egy órára tippeltem (ennél egyébként közelebb voltam), így gyorsan el is határoztam, hogy a hátralévő időt ennek a kis kocsmának a hűs, árnyékos belsejében fogom eltölteni.

De nem ám egy amolyan klasszikus sör, és cigiszagú presszót kell elképzelni, ahol homályos tekintetű ős-alkoholisták roskadoznak az asztalokon! Ez a hely közvetlenül a Katedrális mellett volt, igényesen berendezett, jól szellőző belső tere volt, és persze sorban keresték fel a turisták, hogy egy kis menedéket leljenek a forróság elől, és hűs italokkal csillapítsák szomjukat…mint ahogy azt tettem én is a jeges sangriámmal.

(Apropó, jég: el lehet képzelni, hogy mennyire volt meleg, amikor már nekem is – mint krónikus torokfájósnak – kéjes élvezetet okozott a jeges ital fogyasztása…)

A hely társasága gyorsan cserélődött, viszont mégis megvolt a maga törzsgárdája. Méghozzá nem állt másokból, mint a városban a turistákat kocsikáztató hintók hajtóiból. Műszak végéhez közeledhettek, vagy csak nekik is melegük volt, nem tudom, az viszont tény, hogy egymás után tértek be a bárba. Mígnem elég sokan lettek, és a közülük az egyik el nem kezdett énekelni. Az ember mindenhol azt hallja, meg olvassa, hogy az andalúzok életvidám, nyitott emberek, viszont ennek az ilyen mértékű megnyilvánulását azért ritkán lehet tapasztalni. Szóval az egyik fickó elkezdett énekelni (nyilván nem ő volt Freddy Mercury, de nem énekelt rosszul) a többiek pedig pedig adták hozzá a ritmust, lábbal, meg tapssal. Egész komoly kis bulit rendeztek ott pillanatok alatt, és meg kell mondjam nekem nagyon tetszett az előadás. Az énekről persze meg kell jegyezni, hogy ez se az a borgőzös, összeborulós, részeges éneklés volt! A társaságból senki nem volt részeg, már csak azért sem, mert nagyobb részt kólákat rendeltek! Az egészet pusztán unaloműzésből, a saját szórakoztatásukra csinálták, és mindezt irigylésre méltó természetességgel tették… A hangulata leginkább a buszon hallott hegedű-koncerthez volt hasonlítható, számomra az élmény pedig simán összemérhető a Plaza de Espana megtekintésével…

Nagyjából egy órán keresztül szürlcsögettem ebben a kis kocsmában a sangriámat, aminek a jó részében ezt a remek kis élet által produkált előadást figyelhettem. Miután italomnak – majdnem jéggel együtt is – a végére értem, immáron felfrissülve összeszedtem minden erőmet, hogy újra kimerészkedjek a gyilkos napsütésre, és felkeressem a buszpályaudvart…

Ez volt hát Sevilla.

Szoval miutan a pihenonapbol sikerult felepitenem magam, mar jelentosen lecsokkent a lehetseges celallomasok szama. Ezuttal Sevilla kerult a kivansaglista elere. Keles, huuuu, iszonyat koran, kb 5-kor, hogy elerjem a reggel 7-es buszt.

Amikor a palyaudvarra ertem, meg kicsit tepte az idegeimet, hogy az ALSA-nal legalabb 3 kilometeres sor volt, es az automata is bedoglott. Mindez kb husz perccel az indulas elot nem a legjobb jel…

Spanyolorszagban viszont kar aggodalmaskodni, mert valahogy mindig sikerul mindent elernem, ezuttal is igy lett. Olyan masfel perccel az indulas elott mar volt jegyem, ami nagyon jonak szamit, hiszen ugyse indulnak idoben a buszok…

A jarat ezuttal is olyan volt, mint Cordobaba, hogy tobbet mentunk keresztbe az autopalyan, mint hosszaba, es ami a legmelepobb volt, Sevilla kulso reszein az utak minosege sem volt eppen kifogastalan…

Ez azert meglepo, mert ugyan a spanyol hanyagsaggal sokszor szembe-talalja magat az ember, gazdasagilag azert erezhetoen elorebb jarnak. A buszpalyaudvarok egytol-egyig kifogastalan-hipermodern epuletek, ugyanez elmondhato a vasutallomasokrol is.

A malagai RENFE (kb mint a MAV) palyaudvaron olyan vonatok sorakoztak, hogy csak lestem, es a legtobb helyen az utak is rendben voltak. Ha sok turast nezzuk, amit oly sokszor nehezmenyeztem – mivel a turista szemszogebol rontjak az osszkepet – mind valamilyen, epitkezes vagy felujitas resze. Szoval, az hogy szet akart esni alattunk busz, ezeknek a tukreben valoban meglepo volt.

A masik meglepo dolog a sevillai buszpalyaudvar. Pont az iment irtam arrol, hogy kilyen modern epuletek vannak mindenhol. Na, Sevilla-ban pont nem. Erezhetoen regi epitesu, klasszikus palyaudvarrol van szo, ami meg nem esett at a modernizacion, ennel fogva pl a digitalis kijelzok is hianyoztak, amit meg ezen kivul egy palyaudvaron se tapasztaltam eddig.

Vicces, mert otthon hol van digitalis kijelzo buszpalyaudvarokon? A Nepligetben! Es meg? Varom a valaszokat…

Ha mar palyaudvarok. Mindegyik ugy nez ki, hogy van egy kb kor alaku belso tere, ahova nagy kapukon keresztul jutnak be a buszok, es teljesen zart az egesz: vagy korbe van falazva, vagy keritve. (De inkabb falazva amugy.) Tok erdekesek.

A cordobai negativ tapasztalatok miatt – amikor alig birtam megtalalni a belvarost – mar elore feltem, hogy mi lesz Sevilla-ban, ami Andaluzia legnagyobb varosa. Ez volt az egyetlen varos, ahol villamossal, es mukodo metroval is talalkoztam.

Szerencsere amikor megerkeztunk mar lattam, hogy idealis helyen van a buszpalyaudvar: szinte kozvetlenul az elozetesen megtekintesre szant epuletek mellett. Kiraly!

Elso korben egy korrekt kis parkba vetettem be magam, ahol a kiskonyvem – mert az is van am – alapjan probaltam attekinteni a helyzetet. Sevilla egyebkent mar itt szimpatikus lett: park park hatan, es amugy megfelelo volt az arnyekot szolgaltato objektumok szama.

Ez korant sem mellekes, mivel Sevillaban legalabb olyan meleg volt, mint Cordobaban, az embernek valahogy megse volt olyan nagy a hoseg-erzete, az emlitett parkok miatt.

Miutan nagyjabol betajoltam magam, celba vettem a Plaza de España-t. Talaljatok ki, mi volt ott!

Talalt-sullyedt: turasok, es felujitasok tomkelege… Ennek ellenere a teren allo epulet – a Palacio Central – megis magaval ragadott. Szeduletes es monumentalis, ennek ellenere – es ez teszi leginkabb szerethetove – a legaprobb reszletekig kidolgozott.

A Palacio Central felkor alakban szegelyezei a teret, es olyan nagy, hogy gyakorlatilag lehetetlen egyben lefenykepezni az epulet egyuttest. A diszitesehez letpen-nyomon azulejo-csempeket hasznaltak. (Ez egyebkent is gyakori diszito elem Andaluziaban, pl a Marbella-rol szolo post-ban lathato csempe-pad is azulejo diszitesu…) Az epulet egyik legerdekesebb tulajdonsaga, hogy a nagyobb spanyol varosoknak van egy-egy kis teruk kivul a foldszinten, ami kepekben bemutatja a tartomanyt, persze mindez azulejo-csempekbol kirakva. Sajnos a restauracio miatt ezeknek egy resze el volt takarva, de azert szerencsere igy is sikerult latni belole valamennyit.

Negativum volt meg, hogy – szinten a restauracio miatt – a ter csatornaiban viz helyett kis munkagepek, es kupaca rakott beton-elemek voltak, valamint, hogy a fentebb emlitett varosokat bemutato terecskeket eloszeretettel hasznaltak a csovesek, es egyeb mas gyanus figurak ideiglenes tartozkodasi helykent.

Mindent osszevetve viszont batran allithatom, hogy a Plaza de España gyakorolta ram az egyik legnagyobb hatast Spanyolorszagban. Ez tenyleg egy olyan dolog, amit kar lett volna kihagyni.

A ter kozepe

A Palacio Central egyik karelya

A Palacio egyik tornya

Az azulejo diszites

Kilatas a terre

Kilatas a terre az emeletrol

Az emelet

Az epulet kozponti resze

Cordoba azulejo-bol kirakva

Most latom csak, hogy ennek a kepnek nincs alja. Amugy azert maradt le, mert annyira koncentraltam, hogy ne logjon bele egy csaj feneke (pedig esztetikailag akar bele is loghatott volna), hogy ugy tunik masra mar nem maradt figyelem…

Most pedig ehes vagyok es faradt, igy megyek. Minden valoszinuseg szerint ez volt a blog utolso Spanyol-honban keszult bejegyzese, holnap ugyanis Gibraltarba megyek, szombaton pedig go home van. Azert meg figyelgessetek am, mert korantsincs vege!

Igazabol nagyon sok minden itt nem tortent, odmentem korbeneztem, kajaltam, jottem vissza. Ja, ugy latszik faradok, mert visszafele eltevedtem, es sprintelnem kellett, hogy elerjem az utolso buszt. (Ugye, mennyivel gondtalanabb az ember elete, ha nem tudja mikor megy az utolso busz…) Oooo, jo kis pihenes Sevilla elott.

A varoska persze hangulatos, tengerparti varos leven leginakbb Torremolinos-ra hasonlitott. A tortenelmi belvaros itt is mor alapitasu, ennel fogva – nem tul meglepo modon – ezt is a szuk utcacskak, es feherre meszelt hazak jellemzik. Volt a “centro historico” kozepen egy erod is, amibe bemenni nem lehetett, lefenykepezni pedig a szembesuto nap miatt nem tudtam. (A masik oldalrol nem mutatott semmit.)

Lehetett volna ra tobb idot is szanni, esetleg furodni egyet a tengerben, de csak ennyire volt idom.

Kepmese kovetkezik:

Rondaba nem sikerult visszajutni, igy ezt a fejezetet le is zartam. Tervben volt meg turazas is, de ahhoz brutal meleg volt, hogy nekivagjak valamelyik sziklavilagnak… Az az igazsag, hogy eletemben kb most eloszor, amikor meglattam a tuzforro napsutesben a kietlen, sziklas hegyeket, nem az jutott eszembe, hogy milyen jo lenne a tetejere folmenni, hanem hogy “menjen fol oda, akinek harom fule van”. Es mivel nincs harom fulem, igy ezt az otletet is elvetettem.

Volt meg egy olyan ag is, hogy a “Ruta de los blancos pueblos”, azaz a “Feher falvak utja”-bol par falut folkeresni, de Alozaina epp elegge feher is, es falu is volt. Meg nem akartam meg egyszer ugy jarni, hogy elmegyek valami Isten hata mogotti faluba, ahol 1 ora “hu de szep” elmeny utan varnom kell egy fel napot, hogy tortenjen valami.

Igy aztan mardadt a nagyobb varosok folkeresesenek folytatasa. Elso korben Cordoba.

Indulas az elso, reggel 9-kor (!!!) indulo busszal. Menetido kb 3:45 perc. Igaz lenne autopalya, de azt csak arra hasznalta a busz, hogy neha keresztezze, amikor az egyik palya-menti falubol atment a masikba. Ja, igen: “a jarat minden allomasaon es megallohelyen megall” tipusu utazas volt. A taj az csodas (neha van egy-egy bokor, vagy fa) de ezt mar kezdem megszokni.

A Cordobaban valo tartozkodasomat jelentosen meghatorzta az ottani elso elmenyem: amikor kiszalltam a legkondis buszbol, a szinten legkondis palyaudvaron meg elheto homerseklet volt. Onnan kilepve viszont elegge elrettento volt a hoseg. Egesz spanyolorszagi tartozkodasom alatt valoszinuleg itt volt a legmelegebb.

Malagaban ugye a tenger azert valamennyire kordaban tartja az idojarast, de Cordoba egy siksag kozepen fekszik, elegge alacsonyan, a szarazfold belsejeben. A varos mellett ugyan huzodik egy kisebb domb-sor, de ez edeskeves. A varosnak van folyoja is, ami folyik!!! Ez a Guafalquivir.

Talaltam folyot Spanyolorszagban, ami nincs kiszaradva!!!

A folyo erdekessege, hogy a medreben kisebb erdok, es nadas-ligetek nottek ki – biztos azert, mert olyan mely, es eros a sodrasa. Es, hogy miert ez a varos szeli kep volt az elso benyomasok egyike. Hat mert Cordoba volt az elso varos, ahol jol eltevedtem. Busz? Az minek, tudok en jarni! Csak az volt a bibi, hogy itt nem voltak kihelyezve okos kis informacio-tablak terkeppel, ami alapjan lehet talyekozodni, az en terkepemen meg csak a belvaros volt benne, a buszpalyaudvar nem.

Ennel fogva az elso utam egy McDonalds-ba vezetett, ahol idohatekony etkezest hajtottam vegre. Ezutan meg tekeregtem egy kicsit, majd megkerdeztem egy nenit, hogy ugyan arulja mr el, hogy merre van a folyo. Ez egy josagos neni volt, nem olyan gonosz, mint az Alozaina-i, igy nem azt mondta, hogy “nincs folyo”, meg hogy “100 km-re innen”…

Mondjuk nem volt kozel, az teny, de megtalaltam. A hidrol – ahonnan a fenti kep keszult – mar latni lehtett a regi belvaros nevezetes epuleteit, elso korben a Romai Hidat. Regen a siksag felol (a varos masik oldalan van a dombsor) ez hid volt a varos egyetlen bejarata.

A hid siksag feloli vegere egyebkent ortornyot is raktak, hogy jol be tudjak vedeni.

A kepeken amugy jol latszik, hogy milyen “szep, tiszta” vize van a folyonak. Kb sar folyik benne… A hidon atkelve az ember a regi belvarosban talalja magat, ahol egymast erik a muemlekek, a hid vegen mindjart ott van a Diadaliv, aminek a kornyeke persze brutalisan szet volt turva, korulotte minden korbeallbanyozva, maga a Diadaliv pedig elkeritve.

Ez a kep hatulrol keszult, es ez egy komoly eredmeny, hogy sikerult rola egy ilyen kepet kesziteni. Persze ezeket a dolgokat mar rezzenestelen arccal fogadtam, Andaluziat jarva mar-mar termeszetesnek tunik, hogy minden komolyabb varosba kell valami durva turas…

A hid utan johetett a Mezquita, Cordoba fo turista-attrakcioja. Ez a vilag egyik legnagyobb mecsete, amit tobbszor is kibovitettek, majd a vegen a katedralissa alakitottak. Az egyik legerdekesebb tulajdonsaga, hogy a belso tartoszerkezete nem nehany nagy oszlopbol meg falobl, hanem rengeteg (tobb szaz) kisebb oszlopbol all, ezzel egyedi hagulatot teremtve a belternek.

A Mezquita harangtornya az utcarol

A Mezquita belso udvara, es a harangtorony

Oszloperdo a Mezquita belsejeben

“Kapsz egy pofont kisfiam, ha nem tanulsz meg olvasni!”

Uvegablak

Annak ellenere, hogy a spanyolok kitunoen ertenek hozza, hogy hogyan tegyek tonkre a muemlekek hatasat (takarito-kocsi a Mezquita-ban), meg kell mondjam nagyon tetszett az epulet – es nem csak ezert, mert arnyek volt a belsejeben. A sok oszlopot mar elore vartam, es tenyleg nagyon jo volt, ahogy mindenfele csak oszlopok vannak. Van egy olyan teoria is, hogy azert valasztottak annak idejen a morok ezt a megoldast, mert az oazisok palmaligeteire emlekeztette oket. Regen egyebkent a csempelap helyett szonyegek voltak a dongolt foldpadlon. …annak is lehetett egyfajta hangulata…

A Mezquitabol kilepve ismet a hoseggel kellett megkuzdenem, meg ekkor mar elegge keso is volt. Azert bevetettem magam a regi belvaros szuk sikatoraiba, hogy megtalaljam a Viragok utcajat, meg nehany udvart. Elobbit sajnos elvetettem, mert benan volt jelezve a terkepemen, pedig pont mellette mentem el.

Cordoba egyebkent tele van ilyen kis udvarokkal, amik szepen ki vannak diszitve, le vannak zarva, bemenni nem lehet, viszont a kpun keresztul barki szabadon meglesheti oket. Sot, egy direkt ilyen iranyu verseny is szokott lenni, hogy melyik a legszebb udvar. Na, ezekbol a hires udvarokbol egyet sikerult veletlenul megtalalnom.

Ezutan gyakorlatilag lejart az idom, el kellett indulnom vissza a palyaudvarra a belvaroson keresztul.

A palyaudvart persze nem volt olyan konnyu megtalalni, de visszafele azert mar konnyebben ment. Utkozben lattam egy tablat, amin ki volt irva a homerseklet. 38 fokot mert delutan 6 fele, es arnyekban…

Ugyan vasarnaponta asztalt szoktam venni (ez egy albis tortenet, az a lenyeg, hogy nincs asztalom es mindig elhatarozom hogy veszek, es arra a kerdesre, hogy “mikor?”, a “majd vasarnap” valaszt szoktam adni…), de ettol ezuttal is eltekintettem.

Ehelyett nemi “reggeli” elfogyasztasa utan bevonszoltam magam a varosba, hogy megnezzem mit hagytak belole a fesztival megnyitasa utan. Hat, nem sokat. A “centro historico”-ba erve az utcakon szo szerint folyt a kulonbozo eredetu, mindenfele folyadek… Rendesen fel volt forgatva minden, szemetdombokon es egyeb tormelekeken keresztul botladozva lehetett csak haladni. Kozben a buli persze meg mindig tartott, az utcakon nyuzsogtek az emberek, lepni alig lehetett.

Elkusztam a Plaza de la Merced-ig, ott flamenco eloadas ment egy satorban, ezt figyelgettem egy darabig – amig el nem faradtam, mert leulni persze nem lehetett. Ezutan kenytelen voltam kimenni, es kinntrol hallgatni, ahol mar le tudtam ulni egy arnyekos helyen.

Miutan vege lett az eloadasoknak, es sikerult magamon erot venni, ugy dontottem, hogy ideje lesz felkeresni az Alcazaba-t. Ugyanis – mint azt mar korabban emlitettem – vasarnap ingyenes, es az ilyen dolgokat illik kihasznalni, ha mar 2 heten keresztul Malagaban vagyok.

Az Alcazabarol erintolegesen mar volt szo, mor erodot jelent a neve, es tobb varosnak is van Alcazabaja, pl Almeria-nak, vagy Granadanak, ahol – ugye – az Alhambra resze. A malagai Alcazaba a masik mor eroditmennyel, a Gibralfaroval van osszenove, ezert a Gibralfaro domb toveben helyezkedik el. Teruletre kisebb, mint a Gibralfaro, de ezen latszik, hogy nem csak egy sima var volt, hanem emberek is laktak benne. Igazabol olyan, mint egy palota, tele kertekkel, szukokutakkal, ezert elegge hasonlit az Alhambra-ra.

Erzesre meg majndem majdnem jobban is tetszett, mint az Alhambra, mert kevesebb paraszt (oooo, elnezest, latogato turista) volt benne, es mintha arnyekbol is tobb akadt volna. Valahogy szamomra baratsagosabb hangulata volt, na.

Itt egyebkent sikerult lefenykepeznem azt a jelenseget, amirol mar korabban is irtam, hogy a mor epiteszetben kozponti szerepet toltott be a viz, es a szokokutak es medenceken felul, mindenhol kis vizvezetekekben folydogal a viz, a legtobbszor csak ugy a foldon.

Amugy attol fuggetlenul, hogy a Gibralfaro az Alcazaba fole magasodik, azert az Alcazaba is a varos folott van boven, igy innen nyilik szep kilatas az obolre.

Ezen a kivul a “mar megszokott” , az Alhambrahoz hasonlo kerteket, es udvarokat erdemes megemliteni.

Ezutan a Katedralis megtekintese kovetkezett, szerencsere kozel van az Alcazabahoz, igy nem kellett sokat gyalogolnom. A bejaratnal valami olyasmi felirat fogadott, hogy “ma nincs latogatasi nap, es jelenletevel kerjuk ne zavarja a szertartast”. Az ajto nyitva, sehol senki, es amugy is sorban mentek be a turistak. Hat, ennel jobb latogatasi alkalom nem is kell.

Amint lathato, a Katedralis belulrol is szep es nagy. Olyan, mint egy templom Egyebet nem tudok elmondani, kerem kapcsolja ki.

A fenykepezogepes kopasz csavot meg direkt hagytam benne a kepben, hogy utolag legyen majd mit ki-Photoshop-ozni. …meg amugy a 687-ik kepnel mar baromi faraszto megvarni mig minden kedves turista kifarad az epp lefenykepezendo terbol…

Addig is lassuk, hogy mi tortent meg szombaton az Alozaina es Yunquera kozotti 9 kilometeren. Hat, igazabol semmi. Megizleltem az orszagut izet, es mondhatom, nem valami finom… Tobbszor is gondoltam ra, hogy stoppal kellene tovabbmenni, de valahogy nem sikerult ravennem magam a stoppolasra.

Volt egy turabringas is az uton, aki jo tempoban nyomta folfele, meg lattam egy orszagutist is edzeni, ekkor azert elegge irigy voltam, nem birtam nem arra gondolni, hogy milyen jo lenne, ha nekem is itt lenne a bringam… Bar azon a tajon, abban a melegben bringazni se lehet eppen tul felemelo.

Az indulasom utan – az elozetes kalkulaciopknak megfeleloen – kb 2 ora mulva elertem Yunquerat.

Minden, amit Yunquerabol latni erdemes…es meg tobb is…

Na, sunshine, happines, vegre egy oazis e kietlen sivatagban – gondoltam. Mondjuk elozetes szamitasim olyan szempontbol nem jottek be, hogy Yunquerat osszekevertem egy masik faluval, amire ugy emlekeztem, hogy egy kimondottan szep falu. Hat, Yunquera nem egy kimondottan szep falu. Siman osszehasonlithato Olaszfaluval – ha mar olyan sokszor szoba kerult.

Innen elvileg mar csak meg kellett volna varnom a delutan 3 plusz kb 10-15 perc alatt ideerkezo, Ronda fele tarto buszt, es mehettem volna tovabb.

Igen am, csakhogy a neni, akitol megkerdesztem a kovetkezo busz erkezeset Alozainaban, sajnos csunyan atvert. Vagy csak o se tudta rendesen a – nem letezo – menetrendet.

Bevackoltam magam a buszmegalloba, ahol volt kb fel negyzetmeternyi arnyek, es vartam. Es vartam, es vartam, es vartam. Egy ido utan mar arcrol felismertem a neha-neha feltuno idos bacsikat, es neniket, meg a regi opellal fol-ala krosszozo fiatal suhancokat. Egyszoval kezdtem atlatni a falu eletet.

Aztan szepen elmult delutan harom, majd delutan negy is. Kozben egy darab busz nem ment keresztul a falun semmilyen iranyba. Eddigre mar teljesen elegem lett az egeszbol, ugy dontottem: az elso buszra felszallok, mindegy melyik iranybol jon, es mindegy, hogy hova megy. Ez kivitelezhetonek tunt, mert az ellenoldali buszmegallo se volt messze, egy kis sprinttel siman hozhato volt, az utat meg szerencsere jol belattam, igy idoben eszre tudtam venni, hogy mikor jon valami.

Vegulis olyan delutan fel hat kornyeken Ronda iranyabol erkezett, es Malagaba tartott pontosan ugyanaz a busz, amivel reggel jottem! Sprint a tuloldalra, es irany a civilizacio. Megmenekultem!

Amugy ez szenzacios! Egy olyan kornyek, ahol naponta max 2 busz megy keresztul. Nem semmi! Es en megtalaltam!

Ez volt az elso alkalom, amikor a kornyek ismerete olyan mertekben nem allt aranyban a hirtelen jott otletekkel, hogy az gyakorlatilag lenullazta a napot. Illetve legalabb Alozainrol sikerult par kepet csinalnom, es egy olyan aspektusabol figyelhettem meg Spanyolorszagot alaposabban, amit keves turista mondhat el magarol.